A víz a négy őselem egyike, egyben az egyik legelterjedtebb archetípus. Az európai kultúra egyik alapkövét képező keresztény hagyományt vizsgálva különösen plasztikusan kibontakozik, hány- és hányféle szimbolikus jelentéstartalom tapadt hozzá az évezredek folyamán.

Mircea Eliade vallástörténész többek között azt fürkészte, vajon a szimbólumok gyökerei (így a vízé) mennyire nyúlnak vissza a kereszténység előtti időkbe, milyen egyetemes hagyományokra épülnek, illetve hogyan manifesztálódnak és élnek tovább a keresztény kultúrkörben. Értekezései nyomán elmondhatjuk, hogy ha a zsidó és az arra épülő keresztény hagyomány értelemszerűen magáénak is tekinti jelképeit, azokkal rokon szimbólumoknak, jelképrendszereknek világszerte a nyomára bukkanhatunk. Ezekhez aztán a kereszténység további tartalmakat tapasztott, így váltak egyre inkább sajátjaivá.

A víz mint az élet bölcsője – a kezdet és a vég
A víz egyetemesen jelképezi a „lappangó létet” a kezdetet és a véget. Magában hordozza az élet, a születés lehetőségét. Az élet a vízben, vagy a víz segítségével jön létre, olyan formákban , amelyek aztán elszakadnak a víztől. Ezek élik vízen túli, vízen kívüli életüket, ám közben elhasználódnak, így rendre alámerülnek a vízbe, megtisztulásért, megújhodásért. Hasonló szimbolikus mondanivalót sejthetünk az özönvíz-legendák és keresztelési rituálék hátterében, illetve az ősi tisztító fürdők szokásrendszere mögött.